Rebeka - hat hónap

Jaja, kicsi lány féléves. És már a kéthónapos oltást is megkapta (akkor lemérték, de lusta vagyok, nem nézem meg, mennyi kiló-centi, szerintem tökéletes, oszt kész). Beszélőkéje lebírhatatlan, hejdedejdejdededej, ezt mondjuk iszonyú hangosan is tudja nyomni a fülembe, főleg, ha a hátamra van kötve, mert akkor bele is süketülök, és úgy még jobb.

Továbbra is kedvenc sportja vadidegenek elbűvölése, imádok vele mászkálni a városban, soha életemben nem kaptam ennyi barátságos tekintetet (most se én kapom, de azért nekem is jut).

Kedvenc családtag kitartóan Áron, bár egyes szakállasok néha mintha felzárkóznának.

Mozgásügyileg a kúszás felé tart erősen, hátrafelé és körbe-körbe már tökéletesen megy, csak Rebeka nem érti ilyenkor, hogy ha ő ezerrel menne előre, akkor miért nem jut közelebb a célhoz. Pár napja viszont ráérzett az előrekúszás technikájára is...

... itt éppen gyakorol...
... itt pedig már feladja, miszerint, oké, anya, ennyi elég volt, tessék felvenni.

Továbbra is kendőbaba, újabban hátiputtony. Voltam tanfolyáson, gyakorlunk ezerrel, és nagyon-nagyon jó a hátihordozás.

Azért vagyok annyira para, hogy úgy lássam, kicsit jobboldali a lányom (az én lányom!!! ilyen névvel ráadásul!!!), sőt, tulajdonképpen szélsőségesen jobbos. És mivel azt a hármas Apgar-t nem feledem, úgy döntöttem, hogy megint teszünk egy fejlődésneurológiai látogatást, a jó emlékek ellenére is. Én még egy gyereknél nem akarok magamban izgulni - ha valamire ráparázok, megyek azonnal szaksegítségért, oszt majd jól megmondják, kell-e félnem vagy sem. (Korai fejlesztős olvasómnak üzenem: azért nem oda, mert nem tudok sokáig várni, egy újabb protekciósat kérni meg mégiscsak pofátlanság lenne...)

Na, de ezt hagyjuk is, Rebeka egy csoda, úgy ahogy van. Legfeljebb tornázunk majd egy kicsit.

Ja, és továbbra is a neki van a világon a legszebb mosolya. Csak így objektíven, ugye.