Tömény csütörtök

A tömény volt a nap konklúziója: amikor nem kicsit megfáradva (én jobban, mint Kris, majd a továbbiakban elpanaszolom, miért) toltuk fel a bicikliket az apósomékhoz vezető úton (akkor már nem voltam olyan állapotban, hogy fel akarjak tekerni azon az emelkedőn), akkor ultimátumot adtam. Mármint Krisnek. Miszerint, ha Pestre megy októberben (lesz egy párnapos munkája, ha minden igaz), a következőket kell kötelezően beszereznie: egy hatalmas üveg Unikum, a legnagyobb kiszerelés, ami kapható, majd emellé egy zseb-Unikum, az a csini kis lapos féldecis. Remélem, még kapható. A kicsit fogom majd a csütörtökihez hasonló napok kezdetén feltölteni, majd a végén meginni. És pont. Önjutalmazás, na, vagy valami hasonló.

Ez volt az in (nem) medias res, de azt nem tudom, hogy mondják művelten, hogy a végén kezdem. Csütörtökön felkeltünk, hét tízkor csörög a telefon, erre Kris szokott kikászálódni (figyelitek, milyen beállt napi rendszerünk van már, itt lazázok, hogy „szokott”), lemegy, és meredten bámulja a konyhában a falat, míg el nem készül a kávé. (Ez mondjuk Budapesten is így volt.) Én közben odafent a hálótáborban lelkesen, napsütötte hangon ébresztgetek, kreatívan rávezetve mindenkit, hogy némi lustálkodás-pihengetés-olvasgatás után (meg nem mondom, azt a szélsőséges mindenemet, hogy Rebus mit tud még mindezekhez ilyenkor hozzátenni, találjátok ki, annyit segítek, hogy Áron már egyfolytában kapacitálja, szokjon le), tehát végül a fenti részlegben is mindenki felveszi az előző este kikészített ruháját (bizony, bizony), engem is beleértve (na jó, az enyém nincs kikészítve, de én egyszerűbb eset vagyok, mint a lányom, aki például ma reggel – pénteken /a történelmi hűség kedvéért - amikor ezt feltöltöm, már kedd van.../– azt tudta csinálni öltözés-ügyben, hogy levette a pizsamanadrágját, felvett egy bugyit, majd vissza rá a pizsamanadrágot, és arra rá egy nadrágot, én meg hagytam, elvégre legalább rétegesen öltözik). Ide most rakok egy pontot, mert én sem tudom, hol tartok. (Utánaolvastam.)

Szóval csütörtökön volt egy időpontunk a CLB-ben tízre. A CLB a Centrum voor Leerlingbegeleiding, ami… öőő… passz, Tanulókísérési Központ, hehe, mondhatnám, hogy nevtan, de azért más a fenntartó, a jogok, na és nem mintha pontosan tudnám akár én is. Mindenesetre itt voltunk dolgunk, hogy bekerüljünk a GON-ba. Vagyis a Geintegreërd Onderwijsbe. Ami annyit tesz, hogy Áron jár a suliba, és van egy kísérője. Aki nem kíséri őt feltétlenül szó szerint, csak odafigyel rá, konzultál velünk, a tanárokkal ésatöbbi. Szóval ebbe a programba szeretnénk bekerülni. A reggel első fénypontja az volt, amikor én halál lazán kinyitottam azt a dossziét, amiben tudomásom szerint évek óta gyűjtöm a különböző bizottsági-nevtanos-korais ésatöbbi papírokat – és (csúnya szó) tele volt teljesen más dolgokkal. Hát ha ezt nem a muklák  csinálták (ld.: Findusz), akkor nem tudom, kik vagy mik. Természetesen ezeket a papírokat vinni kellett volna. Én ugyan azzal nyugtattam magunkat, hogy tulajdonképpen a ránk váró faszinak édes mindegy, hogy mit mutatok neki, ennyi erővel vihetnék egy halom kinyomtatott receptet is, a krumplis lángostól a vöröslencsés curry-ig, és mondhatnám rá, hogy ez itt a kukutyini nevtan megalapozott szakvéleménye. De ez csak duma, persze hogy ideges lettem. Na és ha mi idegesek vagyunk, akkor itthon lassítósztrájk lesz. De azért egyszer csak elindultunk. Nem egyszerűen. Erről ennyit.

A vicc az, hogy még el sem késtünk, sőt, korábban indultunk, mint szerdán, amikor szintén nem késtünk el, de attól még mindketten (szülők) úgy éreztük, hogy katasztrofálisan indult a nap. Na, mindegy, odaértünk, útközben már mindkét gyereknek tökjó kedve volt, Áron úgy biciklizett, mint aki mindig is így járt iskolába (khm… ez nem így volt kezdetben, nem is tudom, borítsa-e a mély feledés homálya azokat az időket, vagy mégis írjak róla, még gondolkodom rajta…). Gyerekek iskolába be, mi el a CLB-be. CLB-ben egy igen jóképű pasi fogadott minket (Kris nem olvassa a blogot), mi több, kaptam egy félig komoly állásajánlatot is, mikor megmondtam a beszélgetés végén, hogy szocmunkás vagyok. Na, ennyivel tartozott a világ a sértődött kicsi lelkemnek, mert itten a családban nagy nyaff meg hű meg úristen volt, hogy ugyan milyen állást fogok én itt kapni. Hm. Sértődött Szilu, belepanaszkodik a levegőbe, úgy, hogy akikről panaszkodik, azok még csak olvasni sem tudják. Sebaj, engedjem meg magamnak. Megengedtem.

Öőő… a csütörtököt mesélem, ugye? Igen, P. Bevers jó pasi, amúgy klinikai pszichológus, és jót beszélgettünk, majd abban maradtunk, hogy kéne neki az a papír, amikor megkaptuk „A” címkét. És erről egy hiteles fordítás, szeptember 30-ig. Hajrá. Majd megbeszéltük, hogy jövő héten valamikor összeülünk az iskolában: ő, mi, a tanárnő, az igazgatónő, meg a leendő GON-begeleider, vagyis a kísérő, kidolgozunk egy tervet, aztán hajrá.

Innen én vissza az iskolába, a gyerekvigyázós nagyszünetes jelenésemre (ja, mindez biciklin, jó pár kilométeres túrákat kéretik ideképzelni, a város mondjuk kibírhatóan dimbes-dombos, én vagyok kibírhatatlanul aluledzett, na de ha ez így megy tovább…). Ott is ékes hollandsággal beszélgettem tanerőkkel, gyerekekkel, kivéve az enyéimmel. Ja, volt egy kiscsaj, aki odajött hozzám, Rebus épp egy nagy bottal a kezében kertészt játszott, és azt mondja nekem: „nem szabad azzal a bottal fájdalmat okozni a többieknek”, mondom, tudom, tudja ezt Rebi, is, ugye, Rebi, mire kiscsaj, azzal a klasszikus beárullak-anyukádnak nyafogós hanghordozással (szimpátiám nyilvánvaló), „nem igaz, ő bántani szokta a többieket, nagyon is”, Rebi néz rám, „nem igaz”, na mondom, ezt játsszátok le ti.

Nagyszünet vége, hazabicikli. Utána gyerekekért visszabicikli. Hazabicikli. Ott várnak anyósomék, akik a gyerekekre vigyáznak majd, amíg mi a szülőiken („klasvergadering”) leszünk. Kettőn. 16.30-ra vissza az iskolába (számolja valaki? én akkor mentem oda aznap negyedszer), ovis szülői beszélgetés, jó volt, jelentkeztem úszáskísérőnek. Ismerkedés a többiekkel. 17.30-tól Áron graadjában folytattuk, itt már kezdtem szétesni, ennyit én még az életben nem beszéltem családi és baráti körön kívül hollandul, illetve nem is az, hogy nem beszéltem, mert azért annyit nem jártattam a számat, sőt, inkább csak figyeltem, de az pont elég volt. (Zárójel: azért figyelitek, hogy óránként vannak a szülőik? Merthogy a testvérek, ugye, akik egy iskolába-óvodába járnak… és hogy mindenhová eljuss, ne kelljen osztódni… Hm.) Itt aztán kaptunk egy döbbenetes mélységű összefoglalót az osztályban folyó munkáról (az óvodában is erről volt szó, de ott még egyrészt nem voltam annyira agyhalott, másrészt az mégiscsak óvoda, nem volt olyan bonyolult). Megkaptuk azért a szöveget, amit itthon azóta jó sokszor átnéztem, és nagyon jó.

(Hm. Már amikor ott hallgattam, és amikor kijőve próbáltam az infó-özönt feldolgozni, akkor egyre nőtt bennem a düh, hogy tényleg nem értem, miért, miért, miért nem alkalmaz ezekből a módszerekből semmit egy normál magyarországi általános iskola – és most csakazértsem „tisztelet a kivételnek”, mert basszus, hány kivételt ismerünk, és oda milyen válogatott gyerekek járnak oda mennyi pénzért satöbbi. A Freinet-pedagógia nem egy életszemlélet, nem egy kvázi-vallás, semmi más, csak amit mond: egy pedagógiai módszertan. Pont. Amit a legegyszerűbb iskolában is lehetne használni. Akár úgy is, hogy 45 percenként rád csengetnek… Anekdota: Winkler Márta ugye ezer éve pont így kezdte, azt csinált az óráin, amit ő szeretett volna. Állítólag később, amikor megismerte a Freinet-módszereket, azt mondta: nahát, én egy Freinet-pedagógus vagyok. Hehe. Na, vissza az ÉN csütörtökömre, még írok erről egyszer, egyszer biztosan, sztéj tyúnd evribadi, aki Freinet-pedagógiáról akar részletesen hallani, most még én nyavalygok, nem szakmázok.)

Szóval a második szülői vége. Feliratkoztam húsz listára, segítek a karácsonyi vásárban, segítek a barbecue-n, segítek… még valahol, de azt elfelejtettem, és tagja leszek a workshop-teamnek, legyen az bármi is, Kris tagja lesz az ezermester-teamnek, plusz leesouder lesz keddenként az ötödikeseknél (leesouder az, aki bemegy, és egy kis csoport gyerekkel gyakoroltatja az olvasást – semmi különös, kapnak egy szöveget, a gyerekek felolvasnak, apuka-anyuka hallgatja, jól érzik magukat. Esetleg a végén van egy pár kérdést, ami a szövegértést ellenőrzi.), én meg még úszni járok az ovisokkal, de ezt már mondtam. Huhh.

Én úgy, de úgy, de úgy elfáradtam, mint még soha. Segítség, én ennyire nem tudok hollandul! Én ennyit nem tudok egyfolytában figyelni és koncentrálni!!!

Na, ott a pont. Vajon milyen lehet a gyerekeimnek?!

Nekem viszont lesz kis unikumos laposüvegem. Akkor is. Hasonlóan tömény napok lezárására.