Valahogy így néz ki egy hét - alakul, alakul. Háttérinfó: Kris még mindig nem dolgozik, ugyanakkor kaptunk mindenféle pénzeket, meg várjuk a gyerekek után járó ezt-azt-amazt (ami itt hónapokat jelent, szóval várjuk, várjuk, várjuk). Mindenesetre éhen nem halunk, megvagyunk.
Hétfő-kedd-szerda Áron Oma-napja. Ilyenkor az iskolából kapott, az ottani órai önálló munkát jelentő heti contractwerkeket csinálják együtt - ez általában matematika, holland, a múltkoriban volt kis francia is (amúgy franciául csak ötödikben kezdenek, ez inkább csak játék volt, keresztrejtvény a hét napjaival). Nemcsak ezt csinálják, Áron mindig ír hollandul hosszabb-rövidebb meséket is, amiket aztán együtt átnéznek és kijavítanak. Lazulásnak meg kicsi társas, kicsi ez-meg-az, olvasás. Szendvicsebéd. Délutánonként itthon már csak láblógatunk, kivéve, ha kér valami konkrétan strukturáltat (jelenlegi kedvenc: Rumini olvasónapló, abszolút személyre szabott, merthogy én írom).
A hétfő a szokásos forgatókönyv volt, azzal a különbséggel, hogy Kris meg én nem a heti megérdemelt gyerek- és ügyintézésnélküli lusta délelőttünket töltöttük otthon, hanem inkább nagyobb, mint kisebb biciklitúrát tettünk egy kerékpáros felszereléseket áruló diszkont nagyáruházba, ami a világ végén van, és hétfőnként zárva tart. Hm. De visszafelé legalább erdőn át jöttünk.
Kedden azzal indult a nap, hogy Rebi egyértelműen lázas volt, úgyhogy ő itthon maradt, Áronért meg Opa jött kocsival. Krisnek ugyanis a VDAB-nél (munkaügyi központ helyiül) volt egy kötelező jelenése, tanfolyami-képzési tájékoztató és más finomságok. Rebi itthon darvadozott, majd el is aludt az ölemben - napközben nem aludt már el legalább két éve, úgyhogy hiába a délelőtti kicsattanó jókedv, azért beteg volt, csak jól láttuk.
Szerda az az itteni iskolákban, óvodákban rövid nap, 11.40-kor fájront. De ezen a héten Rebi nem ment óvodába, nekünk viszont Krisszel egy kábé két hónapja megbeszélt randevúnk volt a LSA (Limburgse Stichting Autisme, sztihting egyenlő alapítvány) reprezentánsával. Az LSA elsősorban "házi gondozást" nyújt, ez egy jó kis komplex szolgáltatást, egyéni fejlesztési terv, szülők támogatása ésatöbbi - a szépséghiba az az egytől háromig terjedő várakozási idő, huszonhárom munkatárs, hatszáz várakozó család. Mi azért odamentünk, jót beszélgettünk, kaptunk egy csomó hasznos infót, viszlát három év múlva. Oké, szerveznek még szülőképzéseket is, meg bármikor lehet tőlük naprakész információkat kapni erről-arról. Kérdezték az iskolát, mondtuk az otthonoktatást, kérdeztük, gyakori-e, mondták nem, de előfordul, és ennyiben maradtunk. Nekem ez így jó is volt, egészen olyan volt, mintha kompetens felnőtt embernek és felelős szülőnek néztek volna, aki el tudja dönteni, hogy ez így jó a gyereknek és a családnak (khm, khm... az esetleg érezhető irónia vagy szarkazmus mögött persze megint düh és más egyebek vannak, de az már a csütörtök folyománya, és a családi beljátszmákhoz köthető). Aztán mentünk is a gyerekekért, Rebivel haza, Áron még maradt, mert ugye addig még nem igen haladtak. Ekkor sikerült kipróbálni élesben is a Kris által kedden végül megvásárolt bicikliülést, amit az én kerékpáromra raktunk. A cél ugye az, hogy egymástól függetlenül tudjunk Rebiért menni. Huhh. Mivel nem kicsit voltam ideges (pl. azért, mert Oma előjött ezzel a dumával, hogy de szerinte Áronnak mégis kell egy év valami jó kis autista csoportban, ááá, ami persze arról is szól, mittomén, hogy jól elbizonytalanodott, hát hiszen pedagógus basszus, és egyszer csak azt várom tőle, hogy teljes mellszélességgel, magabiztosan, kételyek nélkül álljon ki az otthonoktatás mellett a családi játszmák zűrzavarában... szóval oké, értem, értem, csak olyan jó a támogatását élvezni, és felkavar, amikor bizonytalan lesz - hiszen én is az vagyok, elég nekem a sajátom, hö... plusz még ugye családon belül mindenki okos, mert azt hiszi magáról /zárójelen belüli zárójel, remélem, minden kedves olvasóm felismeri a forrást, a helyes válaszért belga csokit vagy sört nyerhetnek/)... Hű, újrakezdem.
Szóval gyerekülés fel a biciklimre, eső, csúszós levelek, tiszta ideg vagyok, új fajta ülés, amihez Rebi sincs szokva, ő is fél, én is... na, menet közben közös megegyezéssel feladtuk, Rebi át apához.
Aztán csütörtökön a szokásos láblógatás, szabadesés és egyebek - ez Áron pihenőnapja, Oma tempóját azért ki kell heverni. Ilyenkor olvasás, háztartás, beszélgetés, az állatos kutatásunk (jelenleg futó projekt: kisállatok, ez része a készülő emlősállat-projektnek, egészen le vagyok nyűgözve amúgy, ez az otthonoktatósdi egyrészt kreatív, másrészt kreatív, harmadrészt kreatív, negyedrészt kurva fárasztó, ötödrészt izé ésatöbbi). Áron amúgy igényli, hogy legalább egy konkrét válasz legyen a hét minden napján a "mi lesz ma?" kérdésre, ez eddig nem volt csütörtökre, jövő héttől bingelezni fogunk délutánonként, míg Rebiért nem megyünk. A Bingel egy számítógépes honlap, amihez az iskolától kapott kóddal tudunk hozzáférni, Áronnak személyes lapja van ott, és mindig tudok arra hivatkozni, hogy ezt csinálják a Freinet-iskolába naponta bejáró második "graad"-osok. Ja, és szerdánként lesz majd közös kézműves Rebivel, ha már úgyis otthon van olyankor jó hamar. De ezen még gondolkodom, be akarom-e vállalni fix programként, mert ha igen, akkor számon lesz kérve rajtam akkor is, ha nincs hozzá kedvem. De asszem, lesz hozzá kedvem.
Ja, csütörtökönként továbbra játszótéri felügyelő vagy mi a túró vagyok az iskolában, ami jó. Kris meg keddenként olvas gyerekekkel, kivéve, amikor jelenik kötelezően megfelé a védéábénél (ld. fent). Ez is jó. Sőt, Kris még az ezermester-teamben is benne van, már volt egy jó kis szombatjuk így, mindenféle fúrás-faragással ésatöbbivel.
Péntek a könyvtár napja. Most pénteken extra programjaink voltak: együtt mentünk az iskolába, Áron megetette az ovisok tengeri malacait, majd ő meg én elbicikliztünk a Kringloop nevű helyre. Ide megunt bútorokat, háztartási eszközöket, gyerekcuccokat, játékokat, cipőket, ruhákat hoznak, és eszméletlen olcsón lehet ezeket megvenni. Kabátot keresek magamnak egyébként, mert átfúj a ruháimon a szél a biciklin, plusz meg is ázom. (Turkáló-fronton a helyzet tragikus, ez a hely van, plusz még egy kis bolt tőlünk nem messze, ahol rengeteg könyv van, meg ruhák - de ennyi. Így nem egyszerű olcsó, használt, ámde nekem tetsző cucchoz jutni...) A Kringloopból hazamentünk, ettünk, felraktam az esti vendégeknek szánt vacsorát, aztán tovább a könyvtárba. Ott befejeztük az egeres kutatást, kivettünk egy valag könyvet a konijnről (gyors segítség Árontól: a konijn az az üregi vagy a mezei nyúl? Áron: az üregi. A haas a mezei. Tegye fel a kezét, aki tudja a különbséget!).
Otthon már csak annyi dolgunk volt, hogy vártuk a vendégeket, akik meg is jöttek, és nagyon jó, hogy itt voltak. A gyerekek kaptak egy-egy varázslabdát, Rebinek annyira bejött, hogy azzal aludt.
Ma pedig voltunk Bokrijkben (ld. még szentendrei skanzen belga kiadásban, mellette egy hatalmas játszótér) - mi most nem a kinti játszóteret céloztuk, ami mondjuk amúgy is agyonázott az éjjeli zivatarban. Van ott egy kávézó, ahhoz tartozik egy fedett belső játszóház, Rebi ide szeretett volna jönni. Eszméletlen mázlink volt, mivel amúgy a hely csak vasárnaponként van nyitva, de ma két bulit is tartottak ott, ezért észrevétlen becsorogtunk. Amikor észrevettek, nem raktak ki, mert a gyerekekre kentük az egészet, hanem (bizony!) mindenki barátságosan mosolygott ránk. Komolyan.
Aztán haza, itthon láblógatás, ereszcsatorna-pucolás. Ez az utóbbi nem én voltam.
Holnap lovagolni megyünk, ill. Áron lovagol majd, mi meg nézzük.
A kép pedig pénteken készült: Rebi egyszer csak megszólalt, hogy kössem őt föl kendőbe. A kék csillagba. Oké. Amúgy már soha nem hordozom, nem is kéri, az apja nyakában szokott még utazni, ennyi. De most bújós délutánja volt, és eszébe jutott. Én meg ilyesmire nem mondok nemet, ugyebár, ki tudja, hordozok-e még az életben saját gyereket.
Kíváncsi vagyok a holnapra, majd mesélek.
Megjegyzések