Geetbets kastélya ésatöbbi

Lovaglásaink színhelye átkerült Zutendaal erdejéből Geetbets kastélya kertjébe. Ez se rossz, na. Amúgy azért, mert Brigitte, a "lovagoltató" évek óta eszkalálódó konfliktusban él a saját bérlőjével. És ez most robbant. Hagyjuk is a részleteket, mindenesetre B. most a saját házába nem léphet be, három lovat elhozott onnan, kettőn még megy a csata, hogy kié. Minket leginkább az érdekel, hogy Áron lovagolhat újra (és ahogy a fenti videón látszik, ilyenkor Rebus is megy egy kört - hihetetlen stílusa van a csajnak, a múlt héten már kabát nélkül volt, lobogó rózsaszín - nahát... - szoknyában, megfogta a jobb kezével Frommel sörényét, a bal kezét meg csípőjére tette, és úgy ment a lovon. Mint aki oda született...)

Ez pedig Áron. Eszméletlen, ugye? Egyszer kipróbálta amúgy nyereggel is, de nem szerette. Nem tudom, mennyire jön át, de végig egyedül vezeti a lovat, egyedül kerüli meg a fát is (akinek nagyon jó szeme van, az esetleg a fán észrevehet egy rózsaszín foltot, a jobb oldali alsó ágon - na, az Rebus). Ennél a lovaglási "módszernél" teljes testtel irányítják a lovat, és igazából egy vékony kötélen kívül nincs is más "felszerelés" az állaton (az se a száján át megy, hanem körülötte). Ha a lovas azt akarja, hogy jobbra menjen, akkor finoman kinyújtja a kezét jobbra, és a jobb lábával is ugyanígy jelez. Semmi rángatás, semmi csapkodás. Imádom nézni. Azért meg külön csodálom a gyerekeimet, hogy milyen lazán ülnek a lovon, mert én eddig egyszer ültem lóra életemben (Kánban, amúgy, üdv az akkori nyaralótársaknak...), és akkor valahogy nem az volt bennem, hogy én most hű de laza vagyok, és fél kézzel kapaszkodva, egyenes derékkal nézelődök majd egy jót, hanem az, hogy ááááááá, mekkora állat ez, és én mekkora állat vagyok, hogy ide felültem, segítség, segítség, félek, szedjetek le, jaj, jajaj. Nem szedtek le, mentem pár kört, de ha sok pénzünk lesz, beiratkozom Brigitte-hez én is egy természetes lovaglás-kurzusra, mert ezt a félelmet, ami akkor kijött belőlem, na ezt, ezt tuti el akarom űzni.

Most vasárnap már ekkora tavasz volt, ahogy itt látszik (lesz azért ez más is, Belgium azért mégis óceáni éghajlat , jön még eső és szél, szél, szél, szél és szél). Míg Áron lovagolt, megkötöttem életem első koszorúját, pitypangokból. Nagyon jól állt Rebusnak. Aztán Áron még mindig lovagolt. Még mindig. Rebusnak még mindig nagyon jól állt volna a koszorú, de a lányom annyira nem találta izginek, levette. Nem volt nálam se telefon, se fényképezőgép, pedig tényleg olyan szép volt, én meg ugye olyan büszke magamra. Na mondom, majd otthon. Anyósékhoz mentünk vacsorázni, meg leadni a kocsit, amivel lovagolni járunk (kb. félóra autópályán, szóval nem az a biciklis távolság). Még gyorsan beugrottunk villabelgába, ezért-azért, felkaptam a gépet is. Oké. Elő a koszorúval. Öőő... Hát nem volt már túl friss, Rebi közölte, hogy ezt ő aztán fel nem rakja a fejére, ha virágos képet akarok, akkor ő beáll a virágok alá. Íme. De ami késik, nem múlik, lesz még itt koszorú, csak előtte még...

... közhírré tétetik: lezárult egy korszak. Már nem kellenek a pöttyök. Aki Rebit régóta ismeri, tudja, amióta járóképes, pöttyös volt. Szandál, csizma. "A" pöttyök. Idén télen még lelkesen bólogatott az aktuális pöttyös csizmára - ami egyébként az utolsó méret volt, kifutó széria, akkor már egyszer elsirattam magamban pöttyeinket, de gondoltam, még a nyarat végigpöttyösködjük. Nem pöttyösködjük. A rózsaszín már annyira átvette az uralmat (nem röhög! nem röhög! mondom nem röhög!!!), hogy a fenti és lenti fotón látható szandált választotta Rebi. Tádámm. Rózsaszín...

... punk királylány, fésülködés után tíz perccel is kócos, anyjától elcsórt fekete körömlakkal. Stílusa, az van. Ja, és ahogy fára mászik rózsaszín csipkeruhában (olyanja is van, két számmal nagyobb, unokatesóktól örököltük, eszméletlen jól áll neki, csak a pántját kellett bevenni - na, oké, amúgy csak a dísz csipke rajta, meg egy-két bársonycsík, csak viccesebb volt így leírni)... Ennek a virágos brutálszandinak az első nap már olyan kopott volt az orra, mint öt másik virágos brutálszandinak, amit nem az én lányom nyúz nagyüzemben. És zárásként...

... az ominózus koszorú, mert ha én le akarom fényképezni életem első koszorúját, akkor lefényképezem. Még akkor is, ha hervadt. Hö. Azért elismerem, mosolyoghattam volna. Csíííííííííííííííííz.

Ja, és anyák napja, ha már. Ezentúl kétszer fogjuk ünnepelni, egyszer az első májusi vasárnap, mint otthon, és egyszer a második májusi vasárnap, mint itthon. Mivel most csütörtök-pénteken nincs iskola, ezért már tegnap (szerdán) megkaptam az ovis ajándékot, amit persze egyrészt megtippeltem előre, hogy vajon mi lesz, másrészt Rebus is elszólta magát párszor, de a kivitelezés azért meglepetés maradt. Ja, és persze nem bírtuk ki vasárnapig, felbontottuk még tegnap. És igen, jól sejtettem, miért kért az óvónő minden anyától kedvenc receptet: csináltak egy "Anyák szakácskönyvét". Zseniális. Komolyan. Tele van jobbnál-jobb receptekkel (én Rebi kérésére a genki gombócot, ami a túrógombóc helyi viszonyokra adaptált változata, meg egy kefíres sütit küldtem be), mindegyiket meg fogom főzni. Nem kicsi szakácskönyv-gyűjteményem díszpéldánya lesz. És mekkora ötlet már, nem? De. 

És, és, és... És május elsejei felvonuláson is voltunk. Ez vicces amúgy: itt Genkben nagy-nagy hagyománya a május elsejei felvonulásnak. Igen. Amit a katolikus szakszervezet szervez a XIX. század óta (na jó, pár évtizede átvette a helyi önkormányzat). És mit ünnepelt a katolikus munkások szakszervezete május elsején? Igen, azt. Szűz Máriát. Nehogymár munka ünnepe, meg lázadó felvonulás, na nem, nem. Aztán városi hagyomány lett belőle, jelmezes felvonulás, rézfúvósok, buli. Mi a végére csatlakoztunk be, és jó volt - soha nem gondoltam volna, hogy tetszeni fog, oszt mégis. Táncikáltunk, és elkaptunk két virágot, amit a felvonuló hintókról meg egyebekről dobáltak. Egy rózsaszín rózsát és egy rózsaszín gerberát. További rózsaszín álmokat kívánok, üdv.