Október

Ezt a  bejegyzést írom egy hónapja fejben. És ha már november 1., akkor most már tényleg. 

Szóval október, október első hete: kibogozhatatlan csomag, anyu halála, Geréb Ági letartóztatása, Nemzetközi Babahordozó Hét. Három éve halt meg anyu.

Vasárnap, hordozókendős flash-mob, szép, színes, jó, nem megyek Bajára. Anyu már egy hónapja az intenzíven. Beengednek látogatási időn kívül, tudják, esélyem sem lenne Pestről, vonattal-busszal pont akkor jönni, hagynak akár másfél-két órát is ott ülni - hetente egyszer megyek. Ott ülök, és nézek ki a fejemből, bután, nézem anyut, és fogom a kezét. Kicsi, kicsi, sovány, és aztán már az egyik lábát is amputálták. Aztán szeptember végén végre, végre ébren - nagyon szép találkozás volt az első, akkor még nem tudom, mennyire fogom őrizgetni. A második ijesztő: anyu félrebeszél, dezorientált - az ápoló szerint ez normális. Nekem ijesztő. Aztán október. Vasárnap, lásd mint fent. Hétfő, Kesztyűgyár, babahordozó hét, jó nekem veletek, kicsit ki a sötétből, Áronnak iskolát keresünk, anyu haldoklik, apu messze. Kedd, bent vagyok a Gyerekházban, Rebi is velem, ott hallom: Geréb Ágit letartóztatták, Ágit, kicsi Rebusom bábája, Julival együtt születésének kísérője, a hosszúhajú, mélyhangú asszony a műtő ködében. Szerdán Baján vagyok, anyu... furcsa, furcsa... igazából magánál van, jó vele beszélgetni, fogni a kezét... és néha, pillanatokra, mintha nem is ő lenne, mi történik itt?! Csütörtök, Kesztyűgyár, szervező asszony vagyok, itt egy mondat, ott egy kávé, apu telefonál, Szilvikém, mi történt anyáddal, hát már egész jól volt, beszélgettünk, most meg teljesen... mintha megőrült volna, ezek meg nem mondanak semmit... mondom apunak, amit addig nem, hogy igen, én is, én is, nem tudom, velem is furcsa volt, nem tudom, jaj. Hetti, Hetti kedves, hogy akar velem négyszemközt beszélni - magasan képzett szakápoló, intenzív osztály, rengeteg halált láthatott már. Hogy látja az ölbebabás fórumon a bejegyzéseimet, hogy nem akarta ott mondani, de... készüljek anyu halálára, ő erős harmincasokat látott meghalni "csak" hasnyálmirigy-gyulladásban", anyunak mellette még tüdőgyulladása is van, meg az érszűkület, az amputáció, meg a legyengült szervezet, az egyhónapos kóma... az, hogy magához tért, az jelzi igazán, hogy meg fog halni, hamar. 

Mert ez ilyen, bassza meg, ez ilyen. A halál előtt magukhoz térnek, és a legjobb formájukat hozzák, és a hozzátartozók mindig bedőlnek, hogy akkor mindjárt, mindjárt mehetünk is haza. 

Nincsenek szavaim. Nézem Hettit, és nagyon köszönöm. Most is nagyon köszönöm. Sírok.

Péntek. Munka, a hordozóhetes zárónapra előzetes pizzarendelések megbeszélése. Szombat, zárónap. Korán indulok otthonról, Kris még korábban, csoportja van, azt hiszem, belgák voltak éppen akkor. Móni jön a gyerekekre vigyázni. A Tanácsház téren lépem át a HÉV-kerítést, a bal lábam a levegőben, a jobb az úttesten, csörög a telefon, apu. Soha nem hív ilyenkor. Tudom, teljes biztonsággal tudom, mit fog mondani. Szilvikém, anyu meghalt. Hallom, ahogy elcsuklik a hangja, és még mielőtt sírni kezdene, el is köszön, lerakja. Láb vissza, át az úton, a templom elé. Hol lehet itt sírni, hát itt mindenhol emberek vannak?! Felhívom Krist. A többi lázálom: talán elmentem busszal a Kökire, igen, ez biztos, kötelességtudó, lelkiismeretes, nagyon hosszú sms-t írtam Livusnak, a pizzarendelésről, és hogy miért nem megyek. Visszahív, nem ért mindent, érzem a hangján, ez neki iszonyú kínos, pont most arról kérdezni, hogy hánykor és hogyan és milyen feltéttel és hányat és kit keressen majd. Nekem nem kínos. Nem tudom, mi van. Köki, onnan valahogy eljutottam a körtérre, onnan ki Kamaraerdőre. Onnan hívom aztán aput, aki elmondja, hamvasztásos temetést szeretne, és szórással, ők ezt így beszélték meg, nyomuk se maradjon, ne kelljen temetőbe járnom. Üvöltök, üvöltök vele, nem, nem, nem, nekem kell egy hely, ezt nem csinálhatjátok velem, ezt nem csinálhatjátok... csinálhatod... Órákig bolyongok, aztán Campona, Tesco, megveszem a vacsorának valót. Megyek haza. Meghalt anyu. 

Október első hete. A temetés végül gyönyörű lett, hamvasztás, szórás, és emlékoszlopon név, van hová mennem, és kicsi rózsakő-urnában anyu hamvaiból egy csepp. Itt van velem. Apué is.

A végére pedig egy vers. Paul Célan: Halálfúga - a negyedikes irodalomkönyvben találtam, majdnem húsz éve már. Azóta készülök arra, hogy lesz egy kislányom, akit Szulamitnak fogok hívni. De nem lesz, mert ilyen versben talált nevet nem lehet, nem lehet, nem lehet adni.

Napkelte korom teje este iszunk
és délben iszunk és reggel iszunk és éjszaka téged
iszunk csak iszunk csak
és sírt ásunk a szelekbe feküdni van ott hely
Egy ember lakik a házban a kígyókkal játszik szakadatlan
ír német földre mikor besötétedik írja aranyhaju Margit
ezt írja kilép csillagragyogásban előfüttyenti kutyáit
füttyenti zsidóit elő sírt ásat a földbe
és rendeli tánczene szóljon

Napkelte korom teje éjjel iszunk
és reggel iszunk és délben iszunk és este iszunk mi
iszunk csak iszunk csak
Egy ember lakik a házban a kígyókkal játszik szakadatlan
ír német földre mikor besötétedik írja aranyhaju Margit
hamuhajú Szulamit sírt ásunk ím a szelekbe feküdni van ott hely

Mélyebbre kiáltja az ásót itt ott meg hadd szóljon a zene az ének
kap az övéhez a vashoz lendíti kék szeme van
mélyebbre a földbe az ásót itt ott fújjátok húzzátok a tánchoz

Napkelte korom teje éjjel iszunk
és délben iszunk és reggel iszunk és este iszunk mi
iszunk csak iszunk csak
Egy ember lakik a házban aranyhaju Margit
hamuhaju Szulamit a kígyókkal játszik szakadatlan
Kiált lágyabban játszd a halált a halál némethoni mester
kiált borusabb muzsikát s füstként a szelekbe foszoltok
s fekhettek fellegsírba feküdni van ott hely

Napkelte korom teje éjjel iszunk
és délben iszunk a halál némethoni mester
és este iszunk és reggel iszunk csak iszunk csak
a halál némethoni mester kék szeme van
elér a golyója talál sose téved
egy ember lakik a házban aranyhaju Margit
ránk hajtja a szelindekeit sírt ád minekünk a szelekben
a kígyókkal játszik szakadatlan s álmodozik a halál némethoni mester
aranyhaju Margit
hamuhaju Szulamit

Lator László fordítása