Oké, oké, nem Szabó Lászlóról meg a megkerült ismeretlen tettesről fogok írni, de nem tehetek róla, ez jutott az eszembe, amikor arra gondoltam, hogy jövök és jól elbüszkélkedek-örömködök azon, milyen jók történtek mostanában Áron iskolájában. Tudjátok, az a bizonyos kék fény ugrott be, amivel Áron névnapján, természetesen az ő tiszteletére, kivilágítják a Parlament kupoláját. Április 2., diagnózisunk és élet- és útitársunk világnapja. De legyen inkább Áron névnapja.
A bejegyzést, most mondjam, természetesen hetekkel ezelőtt kezdtem el írni, írtam egy szívszaggató felvezetést is az előzményekről, de most kitöröltem. Húsvéthétfő van, sonkán túl és Bokrijken innen, a trambulin mellől (mert az is van, Rebi kapta a születésnapjára Heiditől, ott állt a kertjükben kihasználatlanul, a legkisebb gyereke is tizenhat körül van már).
És akkor Áron sulija: a legújabb verziónk az az, hogy mindennap jár, az első szünettől a nagyszünetig. Ez mindenkinek sokkal jobb.
És akkor az van, hogy persze az túl idilli lett volna, hogy a húsvéti napsütésben, kerti székben ejtőzve, boldogan ugráló lány mellől írom az egészet, némi konfliktus, mediáció, majd odabent Rebi R.E.M-re várat épít, Áron kint a kertben, Kris mosogat, én meg nekifutok huszadszor is.
Most volt egy hosszabb családi lélegzetvétel az elmúlt másfél-két hónapban, szoros összefüggésben azzal, hogy Krisnek sok-sok minden miatt nem jött be az a munka, amit végzett. Betegszabadság, majd új munkahely, két hete. Nekem egyrészt persze nehéz volt, mert Kris minden volt, csak derűs nem, ugyanakkor mekkora szabadság volt a napi rutinból, hű: együtt hoztuk-vittük a gyerekeket, ha esett az eső, kocsival mentünk, ha Áron reggel nehezen volt mozdítható, nem lebegett a fejünk felett a lekésett busz réme, ezért sokkal kisebb volt a levegőben gyűlő stressz... Na, holnaptól új játék: Kris nyolcra jár, úgyhogy az én napom innentől: biciklivel elhúzni Rebit a suliba, haza, majd gyalog vagy biciklivel el a buszhoz, irány Zutendaal, hétfőn és pénteken elmegyek Maastrichtba levegőt venni és folyót nézni, kedden és csütörtökön olvasok az elsősökkel, szerdán jóga és csajos nap Rebivel, Áront Bart viszi kocsival, nemszerdán délután vissza Zutendaalból busszal, haza Áronnal, majd indulás is Rebiért, hazahúzás. Szó szerint. Egyszer volt egy kiabálós kiborulásom, miszerint mi vagyok én, riksakuli?! Hát, egyelőre igen, éljen a combizom.
Így, hogy a második tanulási blokkban van ott Áron, azokon az órákon tud részt venni, amikben nagyon jó: "világorientáció" (mittomén, legyen környezetismeret, történelem és ilyenek), és nyelv. Na, és itt jön akkor a dicsekvés és örömködés: az tudott történni, hogy ókori görögök bla-bla-bla, mire Áron, hogy ő is mondana valamit. Idézek az "oda-vissza üzenő füzet"-ből ("ellenőrző" nincs, nekünk egy sima kockásunk van, direkt az ilyen alkalmakra, amikor a tanár valami fontosat akar elmondani, amivel nem akar addig várni, amíg nyugodtan tudunk beszélgetni):
"Áron ma talán életem egyik legszebb meséjét mondta el!
Az ókori görögökról szóló projektünk kapcsán Áron egyszercsak felemelte a kezét, hogy ő is mesélne valamit. Azzal ellentétben, amit vártam (rövid történet gyerekszinten), az egész osztály egy hihetetlen előadásban részesült. Orpheusz és Eurüdiké történetét mesélte el.
Ha egy szóban kéne összefoglalnom: vááááááúúúúúúúúúú! :)
Húsz percen át csüngött az egész osztály Áron ajkain, néhány tanulónak még könny is szökött a szemébe. és őszintén bevallom, én is mélyen megrendültem. Ez újra bebizonyította, hogy Áron nyelvi téren milyen tehetséges.
Igazán szuper!
Üdv, Jelle"
Na? Ezután Áron még végigturnézta a harmadik graadot is, ami után az igazgatótól (koordinátortól) hallottunk egy, a fentihez hasonló lelkes dicséretet - és hát, izé, ismeritek az előzményeket, hát, nem ez a sztenderd minálunk. Mi több: "alig várom, hogy jövőre Áron az én osztályomba járjon..."
Azóta az van, hogy időközönként kap Áron lehetőséget valami hasonlóra, néha olyan történetet mond, amit valahol hallott és kívülről megtanult (ami oké, persze, bólogathatunk, hogy a diagnózisának egyik tünete, hogy hosszú szövegeket tud gyorsan megtanulni és elmondai, na de ahogy elmondja... annak kurvára semmi köze az autizmushoz, az színtiszta színművészet, na, hö, és kész, akkor is). Néha pedig saját mesét ír (szabad szövegnek hívják, a Freinet-pedagógia egyik alapja, ebben a suliban is használják), ami általában igen jól sikerül, és akkor felolvashatja.
Kell mondanom, hogy mostanában szívesebben jár oda?
Megjegyzések